Endokannibalizmus

Néhány kultúrában úgy fejezik ki a halottak iránti tiszteletüket, hogy egész egyszerűen megeszik őket. Az antropológusok által endokannibalizmusként emlegetett rendhagyó „halotti tor” arra szolgál, hogy állandó kapcsolatot alakítsanak ki az elhunyt és az élők között.

Ha belegondolunk, ez is a haláltól való félelem kifejezésének egy katartikus módja. Egyes antropológusok úgy vélik, hogy az endokannibalizmus olyasvalami, amit a halott is elvárt volna a családtól: a törzs és a család iránti jó szándék utolsó gesztusa. Az endokannibalizmus leginkább Pápua Új-Guineában és a Brazíliában élő warik között dívott és tudomásunk szerint ma már sehol nem gyakorolják.

Tibeti buddhista égi mennyei temetkezés

A tibeti buddhisták „Égi temetést” rendeznek, ami valójában annyit tesz, hogy az elhunytat darabokra aprítják, majd a maradványokat megetetik az állatokkal, legfőképpen a madarakkal. Néha a holtestet érintetlenül hagyják, ami azonban a keselyűknek nem okoz gondot. Bár ez méltatlan, sőt gusztustalan eljárásnak tűnik, a temetkezés buddhista szempontból teljesen logikus.

A buddhisták nem vágynak arra, hogy testüket konzerválják vagy megemlékezzenek róluk, mivel a testet csupán porhüvelynek tekintik. Az életet és az élőket viszont olyan rendkívüli módon tisztelik, hogy a hús felajánlását az ember utolsó jó cselekedeteként fogják fel, mivel a holttest más élőlények életben maradását szolgálja. Ez a szertartás tehát az odaadás és az életszeretet bizonyítéka, ezért a tibetiek 80%-a még ma is ezt az évezredek óta űzött temetkezési szertartást választja.