Moondog elvileg poéta, gyakorlatilag ki tudja, kicsoda-micsoda (mesehős? alteregó?), ezt maga Korine sem tudja tán eldönteni. Pontosabban alighanem inkább úgy van ez, hogy szarik rá: neki egyedül az a fontos, hogy szándéka szerint McConaughey idevágó erényeit kihasználva csinálhasson egy önfejű filmet arról, hogy lehet, nem tetszik nekünk, de bizony úgy is érdemes „kalandosan” élni az életet, ha az ember semmit sem tesz érte. Csak élvezi.

De jaj, egy rosszul elsült közös bulika után mi történik? Moondog kőgazdag felesége (Amy Adams állandó dublőre, Isla Fisher) meghal, s végrendeletébe komoly meglepetést írt bele: mivel jól ismeri férjét, kikötötte, hogy addig egy centet sem kap az örökségből, amíg meg nem írja, s ki nem adatja régóta ígérgetett új verseskötetét. A férfi igyekszik (fogjuk rá), hisz a hasonló filmekben ilyenkor kezdődne ugye az úgynevezett jellemfejlődés, azt meg ugye nem könnyű utolérni, ha valaki annyi lassítót nyom magába, mint Moondog.

Aha, hát jó, csak az a baj, hogy a stoner filmek legnagyobb része is erről szól, csak ott mindig van valami – ha sztori nem is feltétlenül kell a mutatványhoz –, nevezzük filmkészítői érdeklődésnek, ami elintézi, hogy ne csak a „magasról teszünk mindenre, mi csak császárkodunk” legyen a jelmondat, hanem legyen ott még valami, bármi, akármi, ami miatt érdemes végigülni azt, ahogy valaki pipától pipáig, nemiszervtől nemiszervig támolyog csatakos hajjal, közben pedig bambán vigyorogva motyog valamit az orra alatt. És mindeközben, lassan, biztosan, csak az agyára megy a nézőnek. Mert igazából nem megy ő sehova, így mi is csak egy helyben toporgunk.