A Part után Dany Boyle megdumálja: „Alex ne bohóckodj a regényekkel, írj nekem forgatókönyveket“. Jönnek is a kooperációk és dől a lé: 28 nappal később (2002), Napfény (2007). Az emberiség nagyobb bajban van, mint egy magyar focista ha nyilatkoznia kell, ezekben a víziókban már a sci-fi nyelvén szól hozzánk és a jövő, amit mutat cseppet sem optimista.

Aztán 2015-ben azt mondja magának Garland: van már best sellerem, írtam forgatókönyvet, kéne csinálni egy filmet! Az Ex machinát már ő maga rendezi saját történetéből. Az egyik legjobb elsőfilm születik,arra pedig nem tudok példát, hogy egy regényíró filmet rendezett volna. A Titanic filmfesztiválon bemutatott moziban a mesterséges intelligencia kel életre egy, a sci-fibe oltott egzisztencialista thrillerben. Az ember régóta próbálja igába hajtani, végletekig kiaknázni a természetetet és nincs ez másképp a tudománnyal, technikával sem.

A legtöbben sejtjük, hogy a végkifejlet nem lesz sokkal pozitívabb, mint egy Shakespeare dráma, Alex Garland viszont csavar egyet mindezen. A végefőcím és a garantált katarzis élmény után napokig velünk marad a film atmoszférája és a gondolat: vajon tényleg ez a jövő vár ránk?

Ezután úgy vártam Alex Garland új filmjét, mint Al Pacino az első Oscarját. Nemhiába, az „Annihilation“ szépen viszi tovább az Ex machina gondolatiságát. A magyar forgalmazó Expedícióra fordította, amiért küldenék neki egy végtelenített David Hasselhoff videóklipet. Lena szerepében kedvenc őzikeszemű színésznőnk, Natalie Portman gyászolja szerelmét, akinek több katonatársával együtt nyoma veszett egy titokzatos és fura küldetésen. A gyász folyamatát azonban teljesen váratlanul megtöri szerelme, Kane visszatérése, de Lena boldogsága már nem lesz a régi, ahogy Kane maga sem. Valami durván megváltozott. Kane halovány mása régi önmagának, leginkább egy szótlan szellemre emlékeztet, ráadásul szótlanabb mint egy Tarr Béla karakter. A biólógus Lena szereleme és az ismeretlen, érthetetlen megfejtése iránti vágytól hajtva jelentkezik a küldetésre ahol immár csak nőket küldenek a misztikus zónába ahonnan egyedül Kane tért vissza. De ő is minek.

A kommandós csajok elindulnak a gyönyőrű , de félelmetes dzsungelbe és bár nem válik a történet gender filmmé, azért erősen lüktet bennünk a kérdés: ami nem sikerült a férfiaknak, azzal vajon mit kezdenek a nők?

A elképesztően gyönyörűen fényképezett környezet és élővilág hamar megmutatja sötét arcát. Az állatok – köszönehetően a misztikus környezetszennyezésnek – megváltoztak és olyan lényekké alakultak, amivel szembenézni egyszerre íjesztő és végzetes.

Az alakulat viszont nem adja fel, el akar jutni a terület és – önmaguk? – végső határáig, ahol valami hasonló vár rájuk mint Tarkovszkij főhöseire a Zónában. Szembenézni önmagunkkal, saját tetteinkkel, vagy még inkább az emberiség tetteinek következményével és felfedezni mindazt, ami túlmutat rajtunk, túl minden raciaonalitáson, túl a hiten, túl Istenen.

Régóta érezzük, sok minden talán nem jó így, ahogy most van a világban. Az emebriségnek fel kell nőnie, fel kell ébrednie ahhoz a küldetéshez, amit a születésével és a Földön való létezésével kapott ajándékba. A megoldás nem jó lesz vagy rossz, hanem maga a változás, amihez a viszonyunkat az alakalmazkodó képességünk határozza meg. Mintha erre világítana rá Alex Garland.

Az utolsó 10 perc okozta szemforgatás, kérdések hada és különleges atmoszféra napokig velünk lesz majd. Hatással lesz ránk ez a film az biztos, de hát nem ez minden alkotás legtisztább célja?

A filmet a forgalmazó túl „intelligensnek“ gondolta ezért mozikban nem látható, egyedül a Netflixen érhető el, akár ingyen, hiszen az első hónap díjmentes.