Ausztrál bennszülött temetkezési rituálé

Az ausztrál bennszülöttek temetkezési gyakorlatában volt némi báj, mégpedig, hogy a hozzátartozók megtarthattak egy kis szuvenírt, nevezetesen csontokat az elhunyt testéből. A családtag halálát követően a testet egy emelvényre helyezték, jól betakarták levelekkel és lombokkal, és megvárták, míg a növénytakaró elkorhad. Ez a folyamat olykor bizony hónapokig is eltartott, de nem jelentett problémát, mivel eközben a halott testéből szivárgó nedveket összegyűjtötték, és fiatal férfiak testére kenték, hogy azok birtokolhassák a halott jó tulajdonságait. Ezután a csontokat kiszedegették, vörösre festették és egy barlangba vagy egy üreges fatuskóba helyezték, de az is előfordult, hogy a családtagok egy éven át mindenhová magukkal vitték. Néhány törzs a halál után még az elhunyt nevét sem volt hajlandó kimondani, valószínűleg azért, hogy az elhunyt szelleme ne érezze magát túl otthonosan az élők világában.

Zoroasztriánus temetkezés

A zoroaszterek tisztátalanként tekintettek a holttestre, ami mindent beszennyez, amihez hozzáér, a földet, a ruhát, a többi embert, sőt még a tüzet is. Hogy ezen a tisztátalanságon némiképp enyhítsenek, a holttestet bika vizelettel átmosták. Ezt a „mosdatást” csak erre hivatott személy végezhette. Amikor a test „tiszta” lett, egy vászonra fektették és kétszer meglátogatta a Sagdid, azaz egy kutya, ami a zoroaszterek hite szerint képes volt elűzni a gonosz szellemeket. Ezután a holttestet feltették a Dhakma-ra, vagyis a „Csend tornyára”, ahol különböző eszközök segítségével eltávolították a ruháit. Természetesen a ruhákat később megsemmisítették, mivel a halott azokat beszennyezte. Ezt követően a testet felkínálták a keselyűknek, akik persze éltek is a felajánlással. Az egész rituálé tulajdonképpen higiéniai célokat szolgált, vagyis, hogy az élők minél kevesebbet töltsenek a halott közelében.