A vízihokit 1954-ben találta föl négy angol búvár. Kezdetben még nem a játék volt a fő célja, hanem hogy az újdonsült búvárok tüdőkapacitása fokozatosan nőjön. Aztán ez a fejlesztő módszer alakult át a ma ismert sporttá. Mely olyan nagy népszerűségnek örvend, hogy a csapatok nemzetközi tonákon, világ- és Európa bajnokságokon mérhetik össze tudásukat.

Idehaza csak sokkal később, 1995-ben jelent meg először a sportág és azóta se tett szert túl nagy népszerűségre.

A vízihokit egy huszonöt méter hosszú, tizenöt méter széles medencében játszák, melynek vízmélysége minimum két méter kell legyen. A játék a medence alján zajlik, ahol két, egyenként hatfős csapat játszik egymás ellen. Egy mérkőzés kétszer tizenöt percből áll, és közben folyamatosan cserélődnek a játékosok. A durva, sportszerűtlen viselkedés itt is tiltott, ezt három bíró felügyeli, melyek közül kettő a vízben, egy – a főbíró – pedig a partról kontrolálja a játékot.

A jéták célja nem más, mint hogy az egyik csapat több gólt szerezzen a másiknál, még a játékidő lejárta előtt. Ezt úgy érhetik el, hogy a másfél kilós műanyaggal bevont ólomgolyó, mely labdául szolgál, minnél többször eljuttatják az ellenfél három méter széles kapujába.

A játékosok kötelező védőfelszerelést viselnek. Ennek része a vízilabdából ismert fülvédős sapka, és egy gumis kesztyű, amely véd az elhibázott ütésektől. Lábukon a gyorsabb haladás érdekében uszonyt viselnek, arcukat búvármaszk takarja, szájukban légzőpipa van, amivel a felszín közelében levegőhöz jutnak, a korongot pedig egy huszonöt centiméter hosszú, íves faütővel terelik.

De hogy mire is jó ez a sport? Hát remekül javítja az állóképességet. A gyors úszás fejleszti az izmokat, a mély légzések pedig a tüdőkapacitást növelik.

Forrás és fotó: piranha.hu

Írta: Molnár Adrienn