Vannak olyan szerelmek, amelyek valamiért sosem tudnak teljesen elmúlni bennünk. Akármennyire is sok idő telik el, akár újabb kapcsolatokat alakítunk is ki és már másokba is beleszerettünk közben, együtt is élünk valakivel, de ha újra felbukkan az illető az életünkben, újra elgyengülünk. Vagy engedünk a kísértésnek, vagy nem, de mégis újra és újra képes, valahogy hatni ránk. Ilyenkor bekapcsol a "robotpilóta" üzemmód. Erre az érzésre szokták azt mondani, hogy „valami dolgom van vele”. Valószínűleg azonban nem is vele, hanem magammal.

Egy ilyen szerelem sokat elárul rólunk. Olyan tünet, amit megfejtve hasznos tapasztalatokat szerezhetünk magunkról és talán eljuthatunk egyszer a "gyógyulásig".

Szerelmek-e egyáltalán, vagy csak egy olyan rögeszme, régi beidegződés amit a "megkaphatatlan" hajt? Egy olyan típusú „tárgykeresésről” van szó, amely vektorként mindig csak irányul, közeledik tárgya felé, de soha nem éri el azt. Ilyenek tehát ezek a típusú vonzalmak, az örökös közelítő jelleg, hogy soha nem szerezzük meg igazán a vágyunk tárgyát, mindig csak úton vagyunk felé, a lényegéhez tartozik.

Ádám és Éva is ezért szakította le az almát, mert tiltott gyümölcs volt. De ők legalább leszakították, sokkal mélyebb és elnyújtottan szomorú érzés a folyamatos vágyakozás valami elérhetetlen után. Olyanok ezek a kapcsolatok mint a visszfény: hiába teszünk meg egy életútnyi vándorutat, hogy célba érjünk, mindig azonos távolságban maradnak: elérhetetlen távolságban, az elérhetőség illúziójával. 

De akkor miért akarjuk annyira?

Azért mert nem kaphatjuk meg soha, mert a hiány, amiből a rá való vágy táplálkozik, bennünk van. Előfordul, hogy volt közös történetünk. Olykor megesik, hogy meg is kaptuk egy időre a másikat, de mégis úgy érezzük, hogy nem kaptuk meg soha, mert a hiány bennünk kielégítetlen, befejezetlen, gyógyulatlan, éhes marad.

A Másik tehát csak egy alak a tükör túloldalán, amit sohasem érhetünk el, mert valójában magunk felé kellene nyúlnunk. Nem ő a válasz, ő csak a személyével, tudtán kívül szimbolizál valamit, kiélesíti, láthatóvá teszi, elmélyíti a kérdést: mi hiányzik? Mi az, amit ha ő megadná, teljesnek éreznénk magunkat.

Mi is az értelme?

Ezek a kapcsolatok ugyanakkor megfejthetőek, és "meggyógyíthatóak". Mélyen megvizsgálva meg lehet látni igazi valójában a szerelmi illúziónk tárgyát, rá lehet érezni, hogy valóban életképesek lennének-e együtt, ha beteljesülnének. Nem irtódna-e ki belőlünk a varázs, tenne-e tönkre minket vagy boldogtalanná, ha megszereznénk, amit annyira akartunk. Hisz akkor mire vágynánk még? Mi a következő cél és állomás?

Sok illúziót és légvárat építünk az életünk során: családról, gyerekekről, szép jövőről, közös életről, melyek egy kapcsolat végével szertefoszlanak és egyre távolodnak az évek szőtt fátyol mögött. Olyan ez, mint egy jó meleg kabát, amit, ha a kapcsolat végével nem vetünk le időben, ránk sül, ránk ég és egyre nehezebb és fájdalmasabb lesz megszabadulni tőle, mert az már a lényünké vált. Örökké kielégítetlen, mindig éhes és mély melankóliával áraszthatja el az életünket.