High-tech börtönfilmekből láttunk már jópárat, de ilyet még nem. Az El Hoyo nem egy sima börtönfilm, hanem kőkemény, szó szerint gyomorforgató társadalomkritika, ami egy sci-fi képébe csomagoltak, jó mocskos csomagolópapírba, ami alól bőven szivárog a vér. A platform nem könnyű film, és nem csak témáját tekintve nem az, kifejezetten véres, néha szándékoltan undorító, de hát a társadalmunk sem éppen egy részlet a Micimackóból.
A film egy szuperbörtönben játszódik, amit A Gödör néven emleget mindenki. Olyan börtön ez, amiből talán még Sly sem tudna szabadulni, valószínűleg még ő is megzakkanna itt egy hónap után, aztán lennének bajok. Bajok így is lesznek, amikor bekerül egy fiatal srác, bizonyos Goreng, akiről annyit tudunk, hogy önként ment be, mert szeretett volna leszokni a cigiről.
A börtön kiépítése viszont többnyire az életről szoktatja le az embert. Senki sem tud róla igazán mindent, csak annyit, hogy kb. 200 emelete van, és minden az étkeztetésen múlik benne, ami nagyon rafinált módon zajlik. Naponta elindul ugyanis egy mozgó asztal a nulladikról, ami tele van jobbnál jobb kajákkal, tortákkal, hússal, zöldségekkel, a séfek pedig nagyon odateszik magukat a konyhában, ami úgy néz ki, mint egy Michelin-csillagos, ultrapuccos étteremé.
A minden jósággal megpakolt asztal meg-megáll pár percre minden szinten, és mindenki azt vehet róla, amit akar. Mivel az emberek továbbra sem akarnak emberként viselkedni, persze az egészből káosz lesz, a fentiek kapják a legjobb falatokat, amiket mérték nélkül meg is esznek, az alsó szinteken pedig már semmi sem marad, csak a kiürült tányérok. Mindenki állatként viselkedik, hogy valami harapnivalót kapjon, és szó szerint mindenki beleköp mindenki levesébe.
De hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, már ha eddig egyszerű lett volna egyáltalán, a rabok időnként áthelyeződnek más szintekre, hol feljebb, hol lejjebb, és szembesülniük kell azzal, hogy mindenki a túlélésre hajt. Minden szinten két rab üldögél fogságban, és nem nehéz kitalálni, hogy ha nincs kaja, akkor mire mennek rá ezek a szerencsétlen emberek. Goreng elkezdi bejárni ezt az épületet, sok-sok emberrel találkozik, egyikük azonban elég nagy hatással van rá, egyik nap ugyanis az asztallal együtt egy szótlan nő érkezik, aki állítólag elvesztette a fiát az épületben, mások szerint itt viszont nincsenek gyerekek. Gorenget viszont nem hagyja nyugodni a dolog.
És igen, persze, nagyon átlátszó ez az egész, hiszen a szintek a társadalmi ranglétra lépcsőfokait jelentik, az étel a javakat, a rabok viselkedése pedig hűen tükrözi, hogyan viselkednek az emberek reménytelen helyzetekben, hogyan falják fel a másikat, hogy életben maradjanak, a gyerek pedig a reménység arra, hogy valaki ebből az egészből ki tud törni.
Ilyen tekintetben eléggé átlátszó A platform mondanivalója, de a fenébe is, iszonyúan hatásos. A karakterei egytől egyig szuperek, a hangulata pedig brutálisan behúzza az embert, és még akkor is végignézed, ha olyat látsz, amitől egyébként felfordul a gyomrod. Nem öncélúan véres és mocskos ez a film, minden azért történik, hogy rettentően szarul érezd magad, és ismerd meg a fogyasztási szokásaid kártékonyságát, ami egyébként éppen most, hogy mindenki pánikvásárol, aktuálisabb nem is lehetne.
