– kezdi Attila a vendégposztjában.
Az Ironmankedés valami olyasmi, mint egy függőség. Ez csak azért lehet, mert a testnek a mozgás és tudatos életmód igenis jót tesz, és ezért kezd el függeni. Teljesen rááll a rendszeres sportra, edzésre, mozgásra. Emellett minden egyes eredményt önbizalomerősítő, fittséget, fiatalságot, energiát és hosszú, aktív élettel ajándékozza meg azokat a sportolókat, akik képesek azt a rengeteg áldozatot hozni, amiről szó lesz.
Egy igazi Ironman verseny teljesítéséhez rengeteg edzés, megfelelő táplálkozás, pihenés és ezek közti maximális egyensúly megteremtésére van szükség. Arra, hogy az ember tudja, mikor mit kell tennie és figyeljen a jelekre. Ez az a sport, ami csak a komfortzónán túl van.
Te leszel az a hülye…
Elsőkörben el kell viselned a rengeteg kritikát, mert te egy hülye vagy, hogy ilyen embertelen sportot űzöl, biztos valami elől menekülsz, boldogtalan, céltalan, elesett vagy, és ez csak amolyan pótcselekvés mert egy elhibázott életet élsz. A legtöbb sportoló vagy már egész fiatalon megismerkedik a rendszeres testmozgással és a keményebb sportokkal, vagy valamikor az első vérnyomásproblémánál kezdi el érdekelni, mit tehetne. Persze ez csak a legelhivatottabb és legtudatosabb emberekben van meg, a többiek meg csak spoánkodnak és 40 évesen belehalnak a vérnyomásproblémáik okozta súlyos mellékhatásokba, vagy épp a gyógyszereik teszik tönkre őket.
Sokba kerül!
Anyagilag és idő tekintetében is. Amennyit a profi sportra költenek ezek az emberek, kishíján autót vehetnének, és a család részéről is a maximális támogatottságra van szükség. Talán utóbbi mindennél fontosabb. Nagyon meg kell fontolni mielőtt belevágsz, mert elképesztően erős önsanyargatás az a gondolat, hogy nem érte meg sem a befektetett idő, sem a pénz, és még egy csomó időt is elvesztegettél az életedből egy olyan dologra amire később rájössz, nem neked való.
Nehéz abbahagyni!
Vagy épp lehetetlen. Attila például abba akarta hagyni majdnem minden évben legalább egyszer, de aztán beindul egy öngerjesztő folyamat ami visszasodorja az embert a versenyzés világába. Először csak a rendszeres mozgás, majd az egyik sport, a másik sport, az edzőtáborok, végül a verseny és a csúcson pörgés.
Kell egy edző.
Egyedül is fel lehet készülni, de az ember hajlamos arra, hogy nem a megfelelő pontban húzza meg a határt. Attila például egy ideig egyedül készült, aminek az lett a vége, hogy megsérült, méghozzá a túledzés miatt és a teljesítménye is ingadozott. Azt kell tudatosítani, hogy kell egy ember aki megmondja, mikor állj meg. Mert ha túlmész, akkor egy teljes sportolói karrier mehet tönkre. Ráadásul a tied.
Néha el kell tűrni a bukást.
A legrosszabb az, ha több hónapnyi felkészülés megy a kukába, mert az adott verseny amire annyi energiát és időt szántál, egy bukás, sérülés vagy egyéb okok miatt nem sikerül, néha befejezni sem. Ezeken túl kell lenni, tudatosan rá kell állnod arra, hogy az élet megy tovább, és a következő felkészülésre kell koncentrálni. Minden fejben dől el, és bár klisésen hangzik, ennél nagyobb igazság a világon nincs.
Kicsit önző leszel.
Gyakorlatilag heti 10-15 órát csak magaddal foglalkozol. Ha a családod megérti, miért történik ez, nem lehet baj, az idegenek véleménye erről meg kit érdekel. De legalább tudni fogod mi történik körülötted. Lecsendesedsz, békére találsz, gondolkodsz. Az egyedüllét nem rossz, hanem több lehetőség.
Példakép leszel.
Lesz egyfajta szociális felelősséged. Aki téged akar követni, erősíteni kell, de nem szabad hazudni. Ez az írás is ezért született meg. Lehet, hogy egyszer majd a te célfotód lesz a motiváció egy edzőterem ajtaján! Hajrá!
A kezdők nagyképűek, ilyen ez…
Mert kemény sportot űznek, mert célba érnek, és az, hogy a sokadik helyen csak azt a reakciót szüli, hogy “na ezt csináld utánam pajtás”. Ez általában a kezdők hibája, de nem baj, mert amikor lábgörccsel kell lefutni még 30km -t akkor majd megtanulja a zöldfülű is, hogy vissza kéne venni az arcból, mert ha az ember teste megmakacsolja magát, nem annyira nagy a buli. A profi sportolók furcsa módon kellő alázattal és szerénységgel rendelkeznek ahhoz, hogy példát mutassanak. Ők a példakép.
